Mindig történnie kell valaminek.....(31. fejezet)

Londonban a napok villám sebesen teltek. Természetesen megnéztük a kötelező látnivalók nagy részét, de eljutottam olyan helyekre is , amiről nem is tudtam.Utolsó nap egy gyönyörű arborétumba vitt el Tom, ahol a rengeteg virágból és növényből vásárolni is lehetett. Mit ne mondjak nem győztem megrendelni. Egész nap a csodás növényekben gyönyörködtünk. Az orchideák széles skálája, a szegfűk édes illata, teljesen elvarázsolt.Vacsorázni viszont egy nagyon különleges helyre készültünk, de csak ennyit árult el Tom. Az arborétumból egyenesen a szállodába mentünk. Annyira kifáradtunk, hogy egy kiadós fürdéssel egybekötött szeretkezés után édesen aludtunk egymás karjaiban.

Hirtelen riadtam fel.Rémes álmom volt, de nem tudtam volna elmesélni, azt hogy mi is valójában. A testem remegett annyira fáztam, rázott a hideg, de közben patakokban folyt rólam a víz. A lelkemet átjárta a nyugtalanság. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, a mellkasomon mintha mázsás kőtömbök lettek volna. Nem tudom, miért de rám tört a sírás, elhomályosult tekintettel kétségbe esve kapaszkodtam Tomba, aki immár a karjaiban ringatott addigra.

-Ss, semmi baj.-suttogta, -csak rosszat álmodtál.

Ez nem szimplán egy rossz álom volt, testem és a lelkem is érezte , hogy valami nincs rendben, valami történt. Próbáltam a légzésemet normalizálni, miközben Tom óvatosan levetkőztetett és elkezdte engedni a fürdő vizet. Alig, hogy elmerültem a nyugtató forróvízbe a telefonok egyszerre kezdtek el visítani a szobában. Megrémültem, főleg,mikor Tom berobbant a fürdőbe és közölte baj, van indulunk. -

Foglalok jegyet!.- és már ott is hagyott. Én meg mint valami őrült csurom vizessen meztelenül futottam utánna üvöltve.

-Mi az , hogy baj van?.-ráztam meg, ahogy utolértem.- azzonnal mond meg mi a baj!.-követeltem magamból kikelve.

Ha Zoéval történik valami megőrülök. Nem hiszem el, hogy képes voltam megérezni, utoljára akkor éreztem ilyeneket meg mikor a klub készült. Ott álltam egy szál semmibe és Tomba kapaszkodva zokogtam

-Mi a baj?.-kérdeztem még egyszer.

-Ég a klub, és Bobby bent van!.-jelentette ki Tom fagyos hangon és én már csak azt vettem észre, hogy az én cuccom is be van csomagolva.Lefagyva álltam és próbáltam megemészteni a hallottakat, sóbálványként lemerevedve.Tom egy melegítő szettet nyomott a kezembe én meg csak sodródtam az eseményekkel, öltöztem és zokogtam. Pillanatok alatt történt minden. Az álom, a telefon, a pakolás. Mire észbe kaptam és felfogtam mi történik, már egy repülőn ültem az óceán felett.

Nem kaptam levegőt ismét. A szívem úgy vágtatott, mint verseny ló a derbin, a homlokomon gyöngyöződtek az izzadság cseppek. A gyomrom felkavarodott, időm sem volt kirohanni a mosdóba, a teljes tartalmát kiraktam ott ahol voltam. Tom fogta a hajamat, a légisikérő, vizes törölközőt hozott és átültetett minket egy másik helyre. Homályosan érzékeltem a körülöttem lévőket, de megszólalni nem nagyon tudtam.Kedvesem próbált megitatni, de azt is felöklendeztem. Eljutott a tudatomig, hogy mi történik és egyszer csak egy állatias üvöltés szakadt fel a torkomból, majd utat tört magának a zokogás.A fájdalom ami átjárta a testemet fizikai fájdalom volt. Egy stabil lábakon álló élet romjait kell majd felépítenem. Belegondolni is szörnyű, hogy mire érek haza.

Egy élet munkáját nyaldossák most a lángok, egy élet értelmét. Ami az én életem volt! Az álmom ég el a semmibe. A fájdalom ami átjárta a testemet kínzóan  lassan zsigerelte a testemet. Az életem része volt a klub, soha, semmi ,Zoén kívül nem volt olyan fontos a számomra. Még ha meg is állítják a tüzet sosem lesz már a régi. Most bosszulja meg, hogy át akartam alakítani?  És akkor bevillant még valami!

Az utolsó darab ami hozzá kötött. Ő hozzá! Az is porrá ég, és a lángok martaléka lesz. Az a pici esély is , amit reméltem a füsttel elszáll a semmibe. Szinte magam elé képzeltem, hogy az irodám fiókjában lévő pólót és nyakláncot a lángnyelvek simogatják, hogy az utolsó kis emléket is kitörölje az életemből. Felnevettem a helyzet iróniáján. Épp, hogy rám talál a boldogság, épp, hogy megbékélünk Tommal és végre boldog , békés perceket élünk. Épp most kell a tragédiának történnie. A sors keze lenne. Fogadjam el végre azt ami nekem jár és zárjam le a múltat. Vagy talán épp ezzel akarja a sors jelezni, hogy rossz úton haladok és nekem még mindig Őt kéne keresnem. Nem tudom, de azt az egyet tudom, hogy Tomot nem engedem el magam mellől, addig míg ő azt nem akarja. Hagyni fogok esélyt arra, hogy boldog lehessek.

-Kicsi, szedd össze magad.-hallom távolról életem hangját , de nem látok a könnyeimtől. Letöröli őket, lehelet finom puszit nyom az arcomra. 

-Nem lesz semmi baja Bobbynak?-kérdezem kislányos hangon hüppögve.

-Reméljük!De most erősnek kell lenned, nem tudjuk mi fog fogadni minket, de ezt is együtt csináljuk végig.

Szorosan a mellkasához vont, és úgy ringatott mintha csecsemő lennék. A maradék utat az ablakon kifelé bámulással töltöttem és magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan eltelt az idő. Bár igaz, hogy a gondolataim lefoglaltak. Bobby miatt is aggódtam, belese mertem gondolni, hogy esetleg valami baja lehet, és valamilyen földöntúli , megmagyarázhatatlan ok miatt, folyamatosan a nyaklánc lebegett a szemem előtt ha lecsuktam. Ezért is hiába mondta Tom, hogy próbáljak meg aludni. Nem ment! Kísértett a múlt.

A repülő ahogy ereszkedni kezdett és csökkent a magasság, úgy nőtt a gyomromban a remegés és a torkomban a gombóc. Amint a pilóta letette a gépet, Tom már tárcsázott is, rendelt egy autót. Az ellenőrzésen, köszönhetően az ismertségünknek gyorsan átestünk.

A taxiban vizet csavartam Tom kezéből. Annyit tudtunk, hogy több mint tizenkét órája ég a klub és próbálják megfékezni a tüzet, de eddig sikertelenül, és azt is megtudtuk, hogy Bobby még mindig nem került elő. 

A kocsi jóval messzebb tudott csak megállni. Tom busás borra valót adott a sofőrnek, hogy vigye el a csomagjainkat hozzá, én pedig futásnak eredtem. Szegény alig ért utol. Gondolom attól fél , nehogy hülyeséget csináljak.

A klub előtti utca , és tér mintha háborús övezet lett volna. Zoé a járdaszegélyen ült és zokogott. Cat egy mentő hátuljában őrjöngött. Mindent fekete korom borított. Ahogy felnéztem az épületre még a növésben is megálltam. A lábaim nem vittek tovább, egyszerűen csak néztem ahogy a lángok felemésztik a hatalmas épületet. Zoé észrevett és sírva borult a nyakamba.Némán zokogtunk, egyikünk se tudta mit mondjon. Tudtuk mind mit jelentett nekünk! Az életünket. Lassan szótlanul sétáltunk oda Cathez és öleltük át.Tom észrevétlenül lopózott mögénk, hogy nyugtasson minket.Egyszer csak jött egy tűzoltó.

-Találtunk egy áldozatot! Sajnos nem tudtuk még azonosítani, kéne valaki..-a tűzoltó be sem fejezte , de Cat már egyből ugrott.

-Majd én.-jelentette ki határozottan.

-Cat, nem! Majd én!.-én vagyok a tulaj, és különben is, ha esetleg, bár szerintem biztos hogy nem, de ha Bobby az, akkor inkább emlékezz rá úgy ahogy volt.-feleltem én is épp oly határozottan és megindultam a tűzoltó után a rendőrökhöz.

Fogalmam sincs honnan jött a bátorságom, de azt az egyet tudtam, valamit  csinálnom kell, mert a tétlenségtől megölt az ideg. Ahogy haladtunk a kocsik között, egyszer csak megéreztem , hogy valaki megfogja a kezemet. felnéztem és Tom volt az.

-Együtt csináljuk, emlékszel.-hangja magabiztosan csengett, de a szája megremegett. Hát igen, jó színész. Milyen lehet most neki.Hogy bír ilyen erősnek tűnni. Biztos vagyok benne, hogy belül ő is tombol és talán fél is. Fél, hogy elveszíti a legjobb barátját.

A rendőr félre állt, félre húzta a fóliát ,az én lábam alól a talaj abban a pillanatban ki is ment és a jótékony sötétség is rátelepedett az elmémre.

Néha jobb, ha a problémákat, félelmeket, tragédiákat átalusszuk, hiszen az ilyen veszedelmekre, melyeket a sors szab ki ránk csak egyetlen gyógymód van: Az Idő. Az idő aki begyógyítja a láthatatlan sebeket, de a szív, mindig tudja, hogy ott van, a szív sosem feled. A szív megtanul vele élni.