Megpróbálni a lehetetlent(24/1. fejezet)

Ott feküdtem a kanapén és mereven bámultam magam elé, halványan láttam Tom guggoló alakját, amint a térdére hajtott fejjel sír.

Én is sírtam, de nekem a lelkem sírt. Legbelül, a szívem legmélyén még mindig nem tudtam utálni őt, de rettenetesen fájt amit tett, ha eddig nem alázott meg, akkor most sikerült neki. Gyakorlatilag elvett mindent ,amit eddig adott, de legfőképpen a nőiességemet. Egy darab húsnak éreztem magam, ahogy pucéran, szakadtan, vergődtem magányomban azon az átkozott kanapén. 

Tom felkelt és közelebb jött hozzám, óvatosan rám terítette az ingét, majd elém térdelt. Két keze közé fogta az arcomat. Nem tiltakoztam, nem volt értelme.Csak remegtem.

-Látod, mit hozol ki belőlem, én nem vagyok ilyen, de egyszerűen, megőrjít a tudat, hogy elveszítelek. Hát nem érted, csak te kellesz nekem, senki más, és te sem lehetsz másé csak az enyém. Kérlek bocsáss meg!.-sírt, zokogott, de valahogy, engem ez nem hatott meg. Még mindig magam elé meredve néztem, szememet ellepték a könnycseppek, melyek lassan áztatták el arcomat. Nem mozdultam, nem néztem félre. 

Remegtem és remegtem, ahogy hozzá ért az arcomhoz. Hallottam a kintről behallatszó zenét, hallottam, hogy a többiek az ajtóm előtt toporognak, de senki nem akart bejönni. Senki nem segített, bár mondjuk, nem is kiabáltam. 

Tom könyörgése jutott még el a fülemig, folyton ugyan azt ismételte, hogy szeret. Hogy szerethet, hiszen , az imént ütött meg, tárgyként kezelt. Megerőszakolt. Hogy mondhatja valaki ezek után azt hogy szeret.

Az agyamat új impulzusok érték. Kikapcsolt. Nem tudom hogyan, de felálltam a kanapéról, Tomot lesöpörve magamról. A telefonért nyúltam, és már tárcsáztam is. Még mindig nem igazán voltam a tudatomnál. Ösztönösen cselekedtem. Catet hívtam. Az ajtóhoz mentem , hogy kinyissam.Ösztönösen cselekedtem, nem gondolkoztam.

-Eve, mondjad már mi van, jól vagy?.-kérdezte Cat zaklatott hangon. Gondolom azt még látták, hogy Tom behoz, de mivel utána nem kiabáltam nem tudták eldönteni, hogy kibékültünk e vagy megöltük e egymást, ezért inkább vártak.

-Ruhát, és vizet, az ajtó nyitva van. Siess.

Nem volt erőm, többet mondani lerogytam a földre és kitört belőlem a zokogás. A hajam szanaszét, a ruhám cafatokban, a lelkem darabokban hevert velem együtt a padlón. A szememmel Tomot kerestem. Ő is ijesztően festett és szintén a padlón zokogott, de végig engem figyelt. Farkas szemet nézve zokogtunk. Tudtuk, hogy ezt már nem lehet helyre hozni. Tom mindent megölt ami volt és valaha lehetett volna belőlünk.

 Az ajtó nyitódására sem kaptam fel a fejem, sem én sem ő. Csak néztük egymást és temettük az érzéseinket. Cat hangja annyira távolinak tűnt, mintha én az alagút egyik felén álltam volna ő meg a másik felén. Lassan néztünk rá.

-Jézusom.-suttogta, és a szája elé emelte mind két kezét mikor meglátott minket. Bobby ott állt mögötte, de amint észrevette milyen állapotban vagyok elfordult és Tomhoz rohant.

-Tom, mit csináltál?.-kérdezte ő is kétségbe esetten. Közben erősen megrázta Tomot a vállainál fogva.

Tom csak zokogott és azt hajtogatta, hogy nem akartam, nem akartam. Catnél viszont itt jött el az a pont, hogy a lila köd leereszkedett a fejére.

-Nem akartad, nézd meg mit tettél, te állat. Egy életre elintézted, nem volt elég a délutáni akciód, még rá kellett tegyél egy lapáttal..-üvöltötte.-Azonnal hívom a rendőrséget. Cat úgy üvöltött mint egy kicsinyét védő anyatigris, de nem hagyhattam, hogy kihívja a rendőrséget.

- Nem kell rendőr.-próbáltam a hangomat megemelni, hogy meghallja mit beszélek. Úgy tűnik sikerült, mert ahogy barátnőm rám nézett elképedt.

-Mond, hogy nem őt akarod védeni?.-sipította szinte fülsértően.

-Nem, hanem magamat, nem kell a cirkusz..-suttogtam. Add ide a ruhát és a vizet, és menjetek ki. Beszélnem kell vele.

Bobby és Cat értetlenül nézett rám, de követték az utasításomat. Bobby bár vonakodva, de magunkra hagyott minket. Felöltöztem, ittam megigazítottam a hajam . Majd Tomra parancsoltam, hogy szedje össze magát.

-Tom, öltözz fel..-hangom még mindig erőtlenül csengett, fogalmam sincs, miért küldtem ki a barátaimat, fogalmam sincs mit akarok ezen megbeszélni, mert ép eszű ember ezek után, fejvesztve menekülne.

Igen, csak, hogy én nem vagyok ép eszű, sajnos elvette az eszemet ez az ember és most még a lelkem is oda.

Tom nagy nehezen összeszedte magát és leült egy székre, én  vissza ültem a kanapéra, majd Tom szemeiből próbáltam az okokat kiolvasni.

-Tom, szerinted ezek után, mit kéne tennem?.-kérdeztem tőle, olyan higgadtan amennyire a körülmények engedték.

-Hallgass meg.-kérte elakadó hangon, a sírás fojtogatta.

-Rendben, meghallgatlak.

-Amikor a reptéren megláttalak, hogy jössz anyukámékkal, én voltam a világon a legboldogabb ember, tudtam, hogy te hívtad őket ide, és tudtam a buliról is, mert véletlenül, halottam amikor egyik nap Tobyval telefonon beszéltetek. Nem akartam elrontani, ha már ennyit készültetek miattam. És amikor megláttam Lyneet, azt gondoltam, te hívtad ide és rögtön kiment a fejemből, hogy te nem tudod, hogy én tudom a bulit. Ezért akartam elvinni Lyneet hozzám, hogy nyugodtan készülődj a bulira. Láttam rajtad, hogy egész nap rosszul voltál, gondolom a titkolózástól. Én csak segíteni akartam, de amikor Bobby felhívott, hogy te kiosztottad elöntött a düh. Dühített, hogy nem bízol bennem. Elmentem hozzád és te akkor is csak a magadét mondtad. Azt hittem tudod, hogy csak te kellesz és mérges voltam. Lynee persze kihasználta a helyzetet és amikor haza mentem tőled elkezdtünk inni, majd mikor már elég spicces voltam, nekem esett. Megcsókolt és én visszacsókoltam, de mielőtt bármi történhetett volna leálltam. Téged szeretlek, és nem őt. Ezt meg is mondtam neki. Ide meg azért jött utánam elvileg, hogy bocsánatot kérjen, de abba a pillanatba tette rám a kezét amikor téged meglátott. Féltékeny mert már nem őt szeretem. Ennyi. A későbbi viselkedésemre nincs magyarázat. Nem tudom, mi ütött belém, hogy megütöttelek, és az meg, hogy akaratod ellenére akartam veled szeretkezni megbocsáthatatlan bűn, de tudnod, kell, hogy bánom, és , hogy nagyon szeretlek......