Iszonyatos fejfájásra ébredtem, de ez volt az egyik legkisebb problémám, a másik az , hogy fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok. Egyrészt rohadt sötét volt másrészt éreztem, hogy nem a saját ágyamban vagyok, de határozottan éreztem , hogy nem vagyok egyedül. Bele szaglásztam a levegőben és a képkockák mozifilmként pörögtek az agyamban. A fájdalomtól felnyögtem amint tudatosodott is bennem az elmúlt huszonnégy óra történése. Tom halkan fészkelődni kezdett mellettem.Éreztem , hogy testemet nem fedi ruha, minden porcikám sajgott, mint akin átment egy úthenger, majd még egy gyorsvonat is zúgott a fejem.
-Szia.-halottam meg halk suttogást.
Fogalmam sincs, most mit kéne tennem, egy világ omlott össze bennem, üvölteni tudtam volna a lelkem fájdalmától. A testi fájdalmaim semmik voltak az összetört szívem fájdalmához. A lelkem a halálért kiáltott. Egyszerűen, nem tudtam mitévő legyek. A halál kapujában éreztem magam, mintha valaki meghalt volna, de te nem tudod visszahozni. Elvesztem.Legszívesebben elfutottam volna a világ végére magam elől.
-Szia.-suttogtam vissza. Fogalmam sincs miért suttogunk. Valószínű, hogy azért, hogy így békésebbnek tűnjön a helyzetünk.
-Mennyi lehet az idő?.-kérdezte Tom még mindig suttogva.
A telefonomért nyúltam. Délután fél öt volt. Jézusom,mit tesz az emberrel a kimerültség, az alkohol, meg egy kis marihuána.
-Fél öt!.-jelentettem ki immár normális hangon, nincs semmi értelme suttogni. Több, mint valószínű, hogy lent már nyüzsögnek az emberek. A galéria is nyit majd két óra múlva.
Gondoltam felöltözöm és iszok egy kávét. Semmi kedvem nem volt beszélgetni Tommal, hiszen mit is mondhatnánk még egymásnak. Tudjuk a nyilván valót. Szeretjük egymást, de elszúrtuk. Épp a nadrágomért nyúltam amikor Tom megragadta a karomat és magához húzott. Szája az enyémre tapadt, először nem viszonoztam, de mikor nyelve játékát megéreztem az alsó ajkamon, megadtam neki a bebocsátást. Nyelvünk őrült tempóban forgott. Csak csókoltuk egymást és ölelkeztünk. Nagy sokára végre sikerült abba hagynunk, de az is csak a telefonom csörgésének volt köszönhető.
-Igen.-szóltam bele fáradtan.
-Jól vagy?.-Cat volt az.-halálra aggódtam magam. Már vagy ötvenszer hívtalak.
-Tudom, az előbb hangosítottam vissza a telefont.és igen jól vagyok. Már amennyire lehet.-húztam el a számat Tomra nézve.
-Beszéltem Zoéval. szóval ha el akarsz utazni....
-Igen, el akarok, de majd én intézem és amúgy itt vagyok fent a galérián, mindjárt lemegyek és megbeszéljük csak összeszedem magam.
-Oké. Eve, nem tudsz valamit Tomról.-kérdezte félve.- Bobby nagyon aggódik, mert tegnap amíg te bent voltál az irodába...
-Állj! Tudom mi volt és mond meg Bobbynak ne aggódjon. Mindjárt lemegyünk.-ezen mosolyognom kellett. Szerintem a barátaink idiótának néznek minket. Az enyémek azért, hogy még szóba állok Tommal , Tom barátai meg azért , mert , hogy volt Tom képes erre.
-Ohh, jó.-ez volt, drága barátnőm értelmes reagálása.
Nagy nehezen elkezdtem öltözni, de mikor Tom meglátott meztelenül elszörnyedt. Felé fordultam, de ő sem nyújtott szebb látványt. Úgy nézett ki szegény mint egy utolsó fázisban lévő leukémiás.
-Eve, istenem, ne haragudj.- borult térdre előttem zokogva. Végig néztem magamon, mi lehet ennyire szörnyű, még annál is szörnyűbb, hogy akaratom ellenére azt tette amit és amikor megláttam a melleimen a kék zöld foltokat, a tükörbe nézve, a nyakam körül látszott a keze nyoma.
-Tom, állj fel, ennél a lelkem még rosszabb. Nem a kék foltok mutatják meg, hogy érzem magam, de azt hiszem keresnem kell egy garbót.
-Eve, kérlek beszéljük meg, akkor most mi van?
-Tom, én most elutazok pár napra. Ha hazajöttem beszélhetünk, de hagyj egy kis időt. Nem megy egyik pillanatról a másikra.
-Tudom, és küzdeni fogok, megadok bár mit amit kérsz, de ne menj el. Ha nem vagy a közelemben én abba bele őrülök.
-Most egyedül akarok lenni.-valószínű elég határozott lehettem mert nem vitatkozott tovább. Némán öltöztünk és mentünk le a többiekhez.
Catet tájékoztatnom kell, hova megyek. Zoét fel kell hívnom, már elég erős vagyok hozzá, és csak soroltam magamban a teendőket és észre sem vettem, hogy csak bámulok a semmibe már a repülőn ülve .
Fogalmam sincs milyen repülőn ültem. Nem tudom, hova utazok. Valószínű, hogy annyira lekötöttek a gondolataim, hogy az első induló járatra vettem jegyet. Apropó jegyek, azokból megtudhatnám, hogy hova is utazok. Elkezdtem a táskámban a jegyem után kotorászni és magamban imádkoztam. Istenem, add, hogy ne London legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése