Miután hazaengedtek minket a kórházból végre elkezdettük élni az igazi családi, meghitt kis életünket. Zoé egyetemre járt. Tom pedig egyenlőre nem vállalt új filmet. A klub is megnyitott,Bobby és Cat vette át a vezetését. Én minden időmet a családomnak és a immár férjemnek szenteltem. Az esküvőnket szűk körben tartottuk az ikrek egy éves születésnapján. Semmi felhajtás, csak a család.
Zoé és Kevin is bejelentették, hogy az egyetem után összeházasodnak, de addig is a tanulásra szeretnének koncentrálni. Tom újra elkezdett filmezni és a siker nem maradt el. Igazából itt kezdődtek a gondok. Én egész nap más sem csináltam mint a gyerekekkel voltam és a házimunkát végeztem. Hetente egyszer mentem a klubba leellenőrizni a heti dolgokat. Olyankor mindig Tom volt a gyerekekkel. Soha nem hagytam bébiszitterre őket. De valahogy még a mamákra sem nagyon.
Kezdett elegem lenni abból, hogy soha sehova nem megyünk kettesben. Tom a partikra és a sajtó tájékoztatókra is egyedül ment, és általában hulla fáradtan ért haza. Az ikrek harmadik szülinapjára már teljesen úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj. Kezdett köztünk szakadék tátongani és én megfogadtam, hogy igen is le kell ülnünk megbeszélni.
Szép tavaszi nap volt, a madarak csicsergésére ébredtem kivételesen nem pedig Tomy és Rebeka csikizésére. Ahogy kinéztem az ablakon tudtam, hogy a mai nap a legtökéletesebb, hogy visszahódítsam a férjemet. Félre értés ne essék. Soha nem veszekedtünk, csak apró kis vitáink voltak , de a női megérzésem azt súgta, most kell lépnem valamit különben már késő lesz.
A konyhában a reggeli csinálás közben el is kezdtem a ravasz kis tervem előkészítését. Tudtam, hogy igénybe kell vennem Tom szüleit is, hiszen az enyémek még dolgoznak. Tom szülei viszont már nem, és tudtam, hogy csak arra várnak mikor kérem már meg őket egy kis felvigyázásra.
A fejemben körvonalazódott ötlet részleteit is kidolgoztam mialatt a srácok a hátsó kertben önfeledten játszottak. Áldott jó kölykök voltak. Egész nap elvoltak egymással, a csecsemőkor nehéz volt, mert mindig egyszerre kellett nekik minden , de amint járni tudtak, szinte csak akkor volt rám szükségük ha ki kellett őket szolgálnom. Valószínű ezért is akarok most már kezdeni valamit magammal. Persze még csak négy évesek lesznek, de gondolom ez a négy év mindenkit megviselne otthon, főleg két egyforma korú gyerekkel.
A tervem része volt az, hogy elutazzunk kettesben, de még mielőtt felhívtam volna Tom szüleit, vagy kiválasztottam volna az úti célt. Tom naptárát kellene valahogy átböngésznem, de mivel mindig nála van, vagy pedig a táskájában, amit mindig kóddal lezár nehogy valaki ellopja a forgatókönyvet, vagy hasonló szuper titkos információt trükkhöz kellett folyamodnom. Ki kell várnom míg hazaér, hál istennek ma végeznek és tudom, hogy egy hónap szabink van, de tudom, hogy be kell iktatnia egy fotósorozatot, szóval annak az időpontja kell. De majd kicsikarom valahogyan belőle.
Aznap este kedvesem roppant jó kedvel jött haza és hál istennek időben. Amíg én a vacsit tálaltam a teraszon, addig ők a medencében hancúroztak. Jó volt nézni őket. Tom igaz, hogy sokat dolgozott, és az is igaz, hogy mi nem sok időt töltöttünk együtt mostanában, de az is igaz, hogy a gyerekeire mindig szakított időt. Ez nem csak az ikrekre vonatkozott. Zoét tavaly karácsonykor vette a nevére. Nem volt értelme tovább várni ezzel, hiszen az apja utáni keresést is feladtuk. Eszembe jutott a nyaklánc meg a póló. Meg kéne mutatnom Tomnak és kidobni a francba. Mert azért egy egy vitánk alkalmával elő szokott jönni ez a téma is, meg Robert is szóba kerül, hogy neki mit ki nem kellett bírnia miattam. Persze ilyenkor szoktam neki mondani, hogy talán magának köszönheti.
Az konyhapultnak dőlve néztem a gyerekeket, mikor Tom vizesen caplatott be a konyhába. Átkarolt majd magához húzott.
-Hiányzol.-súgta a fülembe és közben nyelvét végig futtatta a nyakamon.Meglepett, mert mostanában csak rutinszerűen estünk egymásnak néha napján a hálóba.
-Te is nekem.-néztem a szemébe, hogy kiolvassam belőle mi a baja.
-Beszélnünk kéne.-mondta bűnbánóan, amitől nekem összeszorult a szívem. Abban a pillanatban éreztem , hogy valami nincs rendben. Eddig is éreztem, de próbáltam a kételyeimet elnyomni magamban.Tudtam, valahol legbelül, hogy baj van.Nem véletlenül szervezem a kis meglepetésemet. De lehet, hogy elkéstem vele.
-Miről?.-mosolyogtam, próbáltam biztatni, hogy nincs baj , nekem bármit elmondhat és hogy együtt mindent megoldunk. Eszembe jutott a sok évvel ezelőtti mondata álmomból. Azóta is emlékszek arra a rémálomra. Együtt csináljuk.
-Majd este, ha lefektettük őket.-intett a felénk futó fiunkra.
-Anya, anya, éhesek vagyunk, de Rebeka azt mondja, ma nem adsz vacsit mert veszekedsz a Apával. Tényleg veszekedtek.
Basszus, két pillantásból tudja a gyerek, ha valami nincs rendben.
-Dehogy veszekszünk, Reby azt elfelejti, hogy épp az előbb csókoltam meg anyát?.-kérdete Tom.
-Fújjj.-rohant ki Tomy a nővéréhez belőlünk meg kitört a nevetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése